Történelem

Az első macskák

Napjaink kutatói körültekintően vizsgálják azt a feltevést, hogy a háziasított macska nemcsak egyszerűen a vadmacskától származik, hanem annak számos fajtáitól. A feltételezett ősök többek között a Felis lybica (afrikai vadmacska), a Felis silverstris (erdei vadmacska), a Felis chaus (dzsungelmacska), a Felis margarita (homoki macska), és a Felis caracal (sivatagi hiúz). A mai napig nem tisztázott, hogy először hogyan és mikor háziasították őket, más szóval mikor vált a vadállat háziállattá. A kutatásokból az derül ki, hogy ez i.e. 2000 körül az ókori Egyiptom korában történethetett. Ennél is újabb kutatások alapján azonban úgy tűnik, hogy a háziasítást már sokkal korábban megtörtént. Példának a Jordán folyó völgyében és Cipruson ásatásokat hozhatjuk, ahol i.e. 7000 tájékáról származó, háziasításra utaló jegyekkel rendelkező kis macskák maradványaira bukkantak. Ez önmagában nem lenne meglepő, hiszen az akkori ember már kezdett gabonatermesztéssel és -tárolással foglalkozni, a tárolt élelem a patkányokat, egereket vonzotta, a kártevők pedig a macskákat. Valószínű, hogy az akkor élt új kőkorszaki ember már felfedezte a macska hasznosságágt. Talán ebből a célból alkalmanként hazavittek egy-két anyátlan vad macskakölyköt, amit később "megszelidítettek": bár lehet, hogy pontosan soha nem fogjuk megtudni, de az most már tény, hogy a macska legalább kilencezer éve életünk szerves része.

Az egyiptomiak és a macskák

A macskák igen különleges helyet foglaltak el az ókori egyiptomiak életében, körülbelül i.e. 900-tól. Egyiptomi ásatásokon számtalan formában kerültek elő macskák - mumifikálva, rajzokon, sírboltok festményein ábrázolva. A leletekből világosan kiderült, hogy ezeket az állatokat - néhány másikkal együtt - ebben a korban nagy becsben tartották, többé-kevésbé szentként kezelték őket. Megtestesül istenként, Básztet istennő inkarnációjaként tekintettek rájuk. Jó néhány templomot szenteltek nekik, ezek közül a legnagyobb és legismertebb Bubastis városában található. Úgy tartják, hogy ez idő tájt oly becsneben tartották a macskákat, hogy megölésükért - legyen az szándékos vagy nem szándékos - halálbüntetés járt. Biztosak lehetünk benne, hogy különösen Básztet-templomokban és annak környékén élő macskákkal életükben is jól bántak, és haláluk után méltó módon mumifikálták és temették el őket. Macskamúmiák mellett egerek mumifikált tetemeire is bukkantak - élelem gyanánt, amit a macska magával vitt az örökkévalóságba vezető hosszú útra. A huszadik század elején brit kutatók macskák tömegsírját fedezték fel, melyekben mumifikált állatok százezrei feküdtek. Ám sajnos nem voltak tisztában a lelet archeológiai jelentőségével, így a múmiákat Angliába vezető hajóútra nehezékként vitték magukkal, majd a tetemeket otthon műtrágyaként dolgozták fel. Sajnos a valaha több millió mumifikált macskának csak töredéke maradt épségben, és kerűlt később a világ különböző múzeumaiba. Érdekes, hogy a múmiák nagyon ritkán voltak macska alakúak. Általában úgy készítették el őket, hogy Básztet istennőre hasonlítsanak, akinek hosszú emberteste és macskafeje volt.

Egyiptom: a másik oldal

Nem kell azonban túlromantizálni az egyiptomiak macskaiámádatát. Új kutatási módszerekkel - melyek során a mumifikált tetemeket úgy vizsgálják, hogy közben nem rongálják meg - megállapították, hogy nem mindegyikük halt meg természetes módon. Ez főként az i.sz. 330 - Nagy Sándor egyiptomi hóditása - után keletkezett múmiákra vonatkozik. Erről az időszakról tudjuk, hogy a mumifikált macskákat zarándokok áldozatként ajánlották fel az isteneknek. A mumifikált macskák iránti kereslet talán nagyobb volt, mint a kínálat, így kevésbé etikus egyiptomi papoknak egy fontos bevételi forrásuk lehetett a templomi macskák eladásából.

A sötét középkor

Az egyiptomi korzsak után a macskákra egy sokkal szokványosabb kor köszöntött. Együtt éltek az emberekkel, azt csinálták, amihez a legjobban értettek: patkányra és egérre vadásztak az istálóban, házakban. Ám a helyzet megváltozott a középkor folyamán (i.sz.500-1500). Legfőképpen a korszak utolsó évszázadaiban a macskákat az ördög cinkosainak tekintették. A macskák gyalázato üldöztetése - főként a fekete macskáké -, a babonák máig élő gyökerei a 14. századból erednek. Ebben az időben a katólikus egyház hanyatlásnak indúlt, mégpedig két dolog miatt. Először a fényűzés, a luxus életforma, amely a magas egyházi rangabn lévőket jellemezte, és amely éles ellentéttel állt az egyszerű emberek szegénységével. Másodszor az egyház nem tudott arra a tucatnyi problémára megoldást találni, melyek között legégetőbb a pestis kitörése volt, mely a 14. század közepétől fél Európában elhatalmasodott, és a népesség negyedét elpuszította (kb. 25 millió embert). Ezekben a viharos időkben mindennél jobban vágytak egy biztos kapaszkodóra, így az egyház gyengülésével e tekintetben a "pogány" hiedelmek kezdtek teret nyerni. Ezek leginkább a nőket érintették, hiszen ők a termékenység és a szülés jelképei. Az új hiedelmek kezdtek visszanyúlni a korábbi macskaimádathoz, amelyet szintén a női nemmel hoztak összefüggésbe. Ez több szempontból is megbotránkoztatta az egyház képviselőit. Hogy ne csak fenntartsák, de ki is terjesszék hatalmukat, szigorú ellentámadást indítottak más vallások ellen, amely széles körű rágalomhadjárattá fajult. Ez mind Európa, mind a macskák számára sötét korszakot eredményezett, amely a középkor után sokáig éreztette hatását.

A macskák és a boszorkányüldözés

1484-ben két német domonkos rendi szerzetes (Heinrich Kramer és Jacob Sprenger) meggyőzte VIII. Ince pápát, hogy pápai dekrétumban hatalmazza fel az inkvizíciót a boszorkányság gyökeres kiírtására. 1478-ben könyvet jelentettek meg Malleus Maleficarum (A boszorkányok üldözése; ejtsd: málleusz málefikárum) címmel, melyben leírták, hogyan lehet felismerni, kivallatni és megölni a boszorkányokat. A magas hivatalt betöltők ezt kézikönyvként forgatták, miközben az emberek vajmi keveset tudtak a természeti jelenségekről, és a tudomány is még gyerekcipőben járt. Legtöbben írástudatlanok voltak, az írás és olvasás tudománya csak a felsőbb osztályoknak és a paságnak adatott meg, így nem volt nehéz befolyásolni az egyszerű embereket. A boszorkány- és macskaüldözések hosszú ideig tartott, a legtöbb országban vadászatuk 1700 körül ért véget, bár Hollandiában már 1610-ben, sokkal korábban befejeződött ez a gyakorlat. Igazából a 19. századig kellett várni arra, hogy a boszorkányüldözés véglegesen lezáruljin. Ám a macskák széles körű üldözése folytatódott; például egy amerikai újság 1929-ben arról írt, hogy egy boszorkány-fóbia-hullámnak köszönhetően egyetlenegy fekete macskát sem találtak a pennsylvaniai York megyében. Ha figyelembe vesszük, milyen hosszú ideig nem látták szívesen a macskákat, nem csoda, hogy sok, hozzájuk fűződő babona még a mai napig létezik.

Luxus macskák luxus helyzetben

Bár Európa nagy részén a macskákat üldözték, sokuknak nem kellett ilyen szenvedésen átesniük, sőt fényűző körülmények között éltek. Ezek nem egyszerű rövidszőrű macskák voltak, hanem a felsőbb osztályok által kedvelt különleges megjelenésű példányok. Az első török angóramacskát olasz kereskedők hozták Törökországból Európába a 17. század elején. Ezek legtöbbször fehér szőrű, kék szemű macskák az igazi rajongásnak örvendhettek az európai nemesség körében. Rendszeresen szerepeltek előkelő dámák, gyerekek és ölebek társaságában festményeken. Mivel ezek az előkelő kinézetű, hosszúszőrű macskák főleg francia udvarban voltak divatosak, "francia macskának" is nevezték őket. Ma már tudjuk, hogy francia kék rövidszőrű fajmacskának, a karthauzinak (Chartreux) őseit már a 16. században feljegyezték Rómában és Franciaországban is. A karthauzi név először 18. században jelenik meg a kék rövidszőrű macska neveként, amely nagyon népszerű vol Párizsban, ám az elnevezés eredete Franciaország eyik hegyvidékéről származik (Grande Chartreuse). A nem fajtatiszta macskák mellett e két fajtáról tesz említést a Buffon is 1756-ban megjelent Histoire naturelle című munkáját. Ebben az átfogó műben a (török) angóra latin nevet kap: Felis catus angorensis.